Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


=Regefalva=

 Figyelem! Az alábbi szövegek felkavarhatják olvasónk nyugalmát és lelki állapotát! Zsebkendő ajánlatos!

 
Megható történetek...
 
Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.
 
 Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem" "Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet."
 
 Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút aki olyan öt évesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.
 
 Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: "Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?" Az idős hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském"
 
 Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.
 
 Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki. "Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.
 
 "Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ô van. Oda kell ahoz adnom anyukámnak, és így ô odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. " A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta. "A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.
 
 "Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."
 
 Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni."
 
 "Szeretem anyukámat és azt kívánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen." Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: "Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"
 
 Oké - mondta. "Remélem van elég." Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.
 
 A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt." Aztán rám nézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől.
 
"De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát." Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a Bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.
 
 Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.
 
 A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását, szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a komából, amibe esett. Ez a család lenne a kisfiú családja?
 
 Két nap múlva, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.
 
 Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.
 
 Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem.
 

angelblowingakiss.gif

 

 
Ezt igazán érdemes elolvasni is és tanulni is belőle!
 
Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.
Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. „Tényleg?” – hallatszott a suttogás… „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!” – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek” – szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is
törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak
magukkal és a társaikkal.
A war-booty T-34/85 medium tank
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett
oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: „Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?” Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
„Valamit szeretnénk mutatni” – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.” A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt
azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
„Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak” – mondta Mark anyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: „Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.”
Chuck felesége pedig így szólt: „Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.” „Az enyém is megvan még” – mondta Marily. „A naplómban tartom”. Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és
megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
„Mindig magamnál hordom” – mondta Vicki, és hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.”

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.
 
 
 
Egy kislány története.
 
Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje
 mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a
 padlóra az üvegben lévő érméket és
 gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta,
 mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie.
 Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a
 pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és
 kisurrant a hátsó ajtón A hat háztömbnyire lévő
 patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös
 Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt
 a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de
 a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
 Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a
 lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy,
 hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak
 lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét
 az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez
 használt!
 - És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus
 érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel
 beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam -
 tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a
 kérdésére.
 - Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni
 veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús
 hangon. - Az öcsém nagyon beteg és egy csodát
 szeretnék venni neki.
 - Tessék? - fordult hozzá a patikus.
 - A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében,
 és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda
 mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül
 egy csoda?
 - Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem
 tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé
 megenyhült tónusban.
 - Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha
 nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe
 kerül.
 
 A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett,
 jólöltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és
 megkérdezte:
 - Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek
 szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel -
 csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt
 mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu
 nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én
 pénzemet.
 - Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.
 - Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig
 hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet
 is szerezni, ha kell.
 - Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a
 férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a
 pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
 Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a
 kislányt:
 - Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az
 öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha
 van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.
 
 
A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt,
 sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott.
 Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok
 idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen,
 egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról
 az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.
 - Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya -
 vajon mennyibe került volna?
 Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a
 csoda: egy dollárba és tizenegy centbe. no és egy
 gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet
 törvényeitől függ, hanem magasabb törvények
 működésétől.

pici-kislany.jpg

 
"Megtanultam...Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod..." (Paulo Coelho)
 

582258_328664930579335_871548553_n.jpg

Forrás : www.mindenkilapja.hu

www.lelkisegitseg.5mp.eu

 

 

 

El akarom mondani 

 

"- Fizika óra van,én mellette ülök. Nézem a fénylő,bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét.. Ő rám néz, és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond "legjobb barátom". Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi.

Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír- sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, ő átölel. érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi.

Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő.

Az utolsó nap ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon. És akkor megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál.
Potyognak a könnyeim. Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit. El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt. Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját és a következőket olvasom:
"Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit. El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.."

 

1351859227.4669-szerelem1-f.jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.